Ezzel az interjúval most az a célom, hogy elindítsak egy olyan rovatot a Ne szorongj! honlapon, ahol tapasztalt édesanyákkal, édesapákkal, pedagógusokkal, és szakemberekkel beszélgetünk a szorongó gyermekek neveléséről, a gyermekkori szorongások kezeléséről, megelőzéséről.

Első meghívottam Fonyó Barbara, a Mom With Five internetes magazin írója. Barbara, ötgyermekes édesanya, feleség, újságíró és blogger – aki hihetetlen kreativitással végzi munkáját, és egyengeti családja mindennapjait.

Fonyó Barbara, momwithfive.com, fotó: Máté Dorka

 

Mondd Barbara, mi a titkod? Hogy csinálod?

B: Hol jobban, hol rosszabbul, mint ahogy mindenki más. Ráadásul titok sincs, vagyis csak annyi, hogy az anyasággal nem adtam fel a személyiségemet – vagyis volt idő, amikor igen, de aztán rájöttem, hogy ez nem járható út -, és a mindenkori megőrzése érdekében mindent megteszek. Ha ehhez az kell, hogy néha mások vigyázzanak a gyerekekre, vagy esetleg a nagyobbak levigyék a játszótérre a kicsiket, vagy meleg ebéd helyett futár hozzá az ennivalót, akkor úgy lesz és nincs miatta lelkiismeret-furdalásom.

Neked milyen tapasztalatod van a gyermekek félelmeivel kapcsolatban? Mitől féltek, illetve félnek a leginkább a gyermekeid?

B: Kezdjük ott, hogy én nagyon félős vagyok. Félek a kígyóktól, a villámtól, a dörgéstől, az erős széltől (olyankor aludni se tudok), a fogorvostól, a fájdalomtól és ugyebár nekem kéne példát mutatnom a gyerekeimnek bátorság terén. Na, igen. A gyerekeim nagyon különbözőek, így különböző dolgoktól is félnek, illetve van olyan, amelyiknél inkább fóbiáról beszélnék. Nagyfiú (14) kiskorában nem volt hajlandó felvenni semmit, amin gomb volt, Nagylány (11) a bogaraktól fél, Legkisebb (4) pedig a húros hangszerektől, pl. hegedű, gitár és a lufiktól.

Hogy látod? Hogyan változnak a félelmek, szorongások az életkorral? Mennyiben mások a kamaszok aggodalmai?

B: A fent említett félelmeket, fóbiákat általában kinövik, Nagyfiút például már egyáltalán nem zavarják a gombok, bár szívesebben hord sima felsőket és pólókat, mint ingeket, de inkább kényelemszeretetből. A korral összefüggő érési folyamatok sokat segítenek bizonyos félelmek leküzdésében, de persze újakat is generálnak. Nagyfiúnál, aki javában benne jár a kamaszkorban, én nem tapasztalok a szó klasszikus értelmében vett félelmet, fóbiát, de néha látom rajta, hogy aggódik a világ sorsáért, amiben él, értetlenül nézi az eseményeket és valahol belül biztosan foglalkoztatja a kérdés, milyen lesz a világ, amibe belenő. A kamaszok világa természeténél fogva is tele van megválaszolatlan kérdésekkel, szóval a bizonytalanság, az aggódás mondhatni természetes. És néha nem is lehet rajta segíteni. A válaszokat maguknak, magukban kell megtalálni.

Mik a bevált módszerek nálatok? Hogyan tudtok segíteni szülőként a gyerekeknek félelmeik legyőzésében, szorongásaik kezelésében?

B: Beszélgetünk. Nem riogatunk, még akkor sem, ha lenne rá okunk. Reális képet próbálunk közvetíteni, amelyben nincsenek túlzások, de amely hűen tükrözi a lehetséges veszélyeket, veszélyforrásokat. Az elbagatellizálás legalább olyan veszélyes, mint az eltúlzott rémképek emlegetése. 

Ma már rengeteg ún. terápiás mesekönyv létezik? Használtok-e ilyeneket vagy inkább a klasszikus, esetleg a kortárs meséket olvasgatjátok?

B: Ismerek terápiás mesekönyveket, de nem használtunk még ilyet és azt hiszem már nem is fogunk, tekintettel arra, hogy már csak egy olyan gyerekünk van, aki nem tud még önállóan olvasni és a nagyobbak egyre kevesebbszer igénylik, hogy mi olvassunk nekik. De természetesen, amíg bármikor előfordul, hogy igényt tartanak rá, akkor mi készen állunk a felolvasásra. Amúgy rengeteget mesélünk, klasszikus és kortárs mesék is szerepelnek a repertoárban, egészséges egyensúlyra törekszünk a válogatás során.

A különféle relaxációs módszerek használata segítik a gyermekeket a hétköznapokban. Ismeritek-e, használjátok-e az agykontrollt, az autogén tréninget, progresszív izomrelaxációt, szoktatok-e relaxációs zenéket hallgatni?

B: Ismerni ismerek számtalan módszert, sőt, fiatalabb koromban többet is kipróbáltam (pl. agykontroll, autogén tréning), de a gyerekeinknél ilyesfajta relaxációs gyakorlatokat nem szoktunk alkalmazni. Ez persze nem jelenti azt, hogy néha ne próbálnánk valamilyen módszerrel ellazítani őket, de mivel nagy a korkülönbség közöttük és a személyiségük is nagyban eltér, a legjobban eddig a zene vált be.

Máshogy nyugtat apa mint anya? Szerinted máshogy reagál egy férfi a gyerekek félelmeire? Miért fontos, hogy mindkét szülő foglalkozzon az aggodalmaskodó gyermekkel?

B: Persze, hogy másképp nyugtat apa, mint anya. A kötődés is teljesen más, nyilvánvaló, hogy a reakciók is mások lesznek egy-egy helyzetre. Nálunk Férj inkább a szavak erejében hisz, én az érintésben. Bár mindketten alkalmazzuk a másik módszert is, de a dominancia azért érezhető. Ha a gyerek kétszülős családban él, akkor természetes, hogy mindkét szülőnek foglalkoznia kell az aggódó gyerekkel még akkor is, ha esetleg csak az egyikhez fordul konkrét vigaszért. Egy simogatás, egy-két jó szó a másik szülő részéről is nagyon fontos visszajelzés lehet.

Anyaként mi is sokat aggódunk. Mivel a gyermek sajnos minket utánoz, nem mindegy, mi hogyan birkózunk meg a mindennapi stresszel. Te mennyire vagy aggódó anyuka? Hogyan birkózol meg a rád nehezedő nyomással, elvárásokkal, határidőkkel?

B: Nem tartom magamat aggódó szülőnek annak ellenére, hogy számtalan félelmem és fóbiám van, de ezek nem az anyaságomhoz kötődnek. Próbálok nem ráfeszülni a különböző helyzetekre, amiből öt gyerek mellett mindig adódik. Az elvárásokat, amelyek a külvilágból érkeznek – és számomra nem fontos, nem hiteles személyek fogalmazzák meg -, mint szülő már egy ideje elengedtem. Nem célom megfelelni semmi olyasminek, amelyet teherként élek meg. A célok természetesen teljesen más megítélés alá esnek, hiszen azokat én fogalmazom meg önmagam számára a saját képességeim ismeretének teljes tudatában, és nem véletlenül tűzöm ki őket, nekem fontos a megvalósításuk.

Blogodon említed, hogy neked sikerült megtalálnod az „álommelót”. Mennyiben segített neked a gyerekekkel való foglalkozásban, hogy kibontakozhatsz, megvalósíthatod az álmaidat?

B: Az a poszt annak az élethelyzetnek a kifigurázása, hogy öt gyerek mellett nem találok munkát magamnak. Nagyon fontos, hogy édesanyának lenni egy szerep a sok közül, amelyet életünk során magunkra veszünk. Egy élethosszig tartó szerep, amely kiemelten fontos és jó és természetes, ha benne vagyunk testünkkel-lelkünkkel-szívünkkel, de ettől függetlenül még számtalan más szerep is vár ránk az életben. És igen, ezek a szerepek segíthetnek jó szülőnek lenni, élvezetesebbé, elviselhetőbbé teszik a szülőként olykor nem könnyű napokat.

Mit tanácsolsz az aggódó szülőknek, hogyan kezeljék gyermekeik nehézségeit?

B: Attól, hogy a nehézségek miatt aggódunk, még nem oldódnak meg. Nem azt mondom, hogy bagatellizáljuk el őket, mert ez lenne a legrosszabb, amit tehetnénk, de aggódás helyett inkább a megoldásra koncentráljunk és merjünk lépni, ha úgy adódik, sőt akár egy drasztikusnak tűnő választást is merjünk felvállalni. Szerintem ebben az esetben is a túlzásmentesség a legfontosabb. Maradjunk meg a realitás és racionalitás talaján, ne essünk kétségbe és a szomszéd néni/a postás/a boltos véleménye, valamint az interneten olvasható bölcsességek helyett keressünk hiteles szakembert, ha egyedül nem tudunk megküzdeni a problémával. Ne szégyenkezzünk! Nincs miért. A jó szülő ismérve nem az, hogy mindig mindenre kapásból tudja a megoldást, sokkal inkább az, hogy a nehézségek ellenére sem adja fel és ha kell, bátran fordul segítségért, szakszerű segítségért.

Nem könnyű ma kamasznak lenni. Sokat halljuk manapság, hogy az iskolarendszer, a kortársak, a digitális világ veszélyei miatt ők most veszélyeztetettebbek. Te mit tapasztalsz a kamasz gyerekeiden?

B: Én nem érzékelem ezt a veszélyeztetettséget. Vagyis rosszul fogalmazok: általánosságban igenis tudatában vagyok a fentebb felsorolt tényezőkkel, de hiszem, hogy egy kiegyensúlyozott családban ezek a veszélyek okafogyottak, mert van egy biztos alap, amely elég erőt ad az ellenálláshoz. Persze ehhez nagyon sokat kell dolgozni szülőként és nem kamaszkorban kell elkezdeni, hanem sokkal előbb.

A finnek hisznek a stressz nélküli tanításban. Magyarországon ez a fajta oktatás még várat magára. Te mit érzékelsz a gyermekeiden, mennyi lelki súlyt pakol még az iskola rájuk? Ti hogyan ellensúlyozzátok a túlterheltségből, igazságtalanságokból származó stresszt?

B: Magyarországon divat szidni az iskolarendszert. És ennek számtalan jól megalapozott oka is van. De ne feledkezzünk meg egy másik nagyon fontos tényezőről. Önmagunkról. Mert bizony nemcsak a rendszer a hibás a stresszért, a túlterheltségért, hanem mi, szülők is. Olyan elvárásokkal vagyunk még mindig az iskolába került gyerekeink felé, amelyeket képtelenség teljesíteni. Nekem a harmadik gyerekemnél sikerült elengednem azt a fajta elvárást, hogy mindenből egyformán jól teljesítsen és ne a jegyek alapján ítéljem meg a tényleges tudását. Lehet, hogy hülyén hangzik, de a legegyszerűbben úgy tudom megkönnyíteni a helyzetüket, hogy nem pakolok rájuk még több terhet. És persze kiállok értük, ha kell, támogatom őket – olykor még a legvadabb elképzeléseikben is – és hagyom, hogy gyerekek legyenek.

Sok szülő szégyelli, ha pszichológushoz kell vinni a gyermeket.. Te érezted már azt, hogy „egyedül nem megy”? Hogy álltok a pároddal a külső segítségek igénybevételének témájához?

B: Nagyon sokszor érintettem ezt a témát már a blogomban. Nekem most is hat szakember segít a gyerekeim körül a tanárokon, tanítókon, óvónőkön kívül. Jelenleg két fiam jár különböző okokból fejlesztésre a kerületi pedagógiai szakszolgálathoz. Ma már semmi szégyenérzet nincs bennem. Az első lépést viszont nem volt könnyű megtenni, főleg a külvilág reakciói miatt. De mérlegelni kell: ki vagy mi a fontosabb? Hogy mit szól a szomszéd, vagy mi történik a gyerekkel, ha nem kérek segítséget? Innen nézve elég egyszerű a döntés. Bátor szülőnek lenni nem könnyű, de az eredmény sok mindenért kárpótol.


Ha további ötleteket, cikkeket szeretnél olvasni Barbarától, látogass el a honlapjára: Mom with five, vagy kövesd a facebook-on

 

fotó: Máté Dorka, momwithfive.com